Íme egy eszköz. Gyerekkoromban órákon át nézegettem, tekergettem, próbálgattam…

bigyo-honlap-slider

…, hogy rájöjjek, vajon mi lehet ez? Mi célból készítették? Mire használható?

Soha nem derült ki, és apámtól is hiába kértem segítséget. Pedig ő vette.

Megérintette, hogy ez a dolog tökéletesen működik. Lenyűgözte, hogy csak az eszköz kidolgozottságához volt hasonlítható annak céltalansága. Persze nyomós érv lehetett az 1 forint 20 filléres fogyasztói ára is.

Szóval a „bigyó” évről-évre előkerült, nézegettük, tekergettük, forgattuk. Jöttek a tippek, hogy mire való, de egyetlen mindenki számára elfogadható, cáfolhatatlan megoldás sem született.

A „kütyü” mindig visszakerült a szerszámok közé, várva, hogy eljöjjön az ő ideje.

Éveken át porosodott erejük teljében lévő, majd csorbuló csavarhúzók, szegek, csavarok és kalapácsok társaságában, a szerszámos ládában. Túlélte a diktatúra, a puhuló szocializmus, majd a rendszerváltás éveit, de nem engedett titkából.

Most egy pillanatra kikandikált az olajporos láda sötétjéből, hogy megmutassa magát 600×360 pixel méretben, és ugyanazzal a lendülettel mozduljon is vissza oda, vagy egy másik szerszámos doboz mélyébe, hogy várja, vagy inkább beteljesítse sorszerű küldetését, ami az „Egyszer még jó lesz valamire!” mormolásban érhető tetten.

Vajon mikor és mire?

Alig várom, hogy egy alkotói folyamat kezdetén bevillanjon a gondolat, és megtaláljam a funkciót, amelyet elláthat egy jövőbeni szerkezetben. A pillanatot, amikor a „bigyó” az illegalitásból kilépve új életre kel.